Gyönyörű emelkedés a csúcsra címmel készített interjút Eduarda Amorimmal az Európai Kézilabda Szövetség. Amorim a cikkben részletesen mesél karrierje indulásáról, Szkopjéban töltött éveiről és a pályafutása csúcsáról.

Az eredeti interjút az alábbi linken lehet elolvasni: https://www.eurohandball.com/eduarda-amorim-taleska-this-is-me 

Itt pedig magyarul elolvashatják a teljes interjút:

Ez vagyok én: EDUARDA AMORIM TALESKA

Egy gyönyörű felemelkedés a csúcsra

Blumenau. Egy igazán gyönyörű város. Ha Brazíliára gondolsz, a homokos strandokról és caipirinha koktélról jutnak eszedbe képek. Blumaneu nem egy tipikus brazil város, ahol a karnevál kora reggel kezdődik és addig tart, amíg a nap újra fel nem kel. Ez egy olyan város, amely bizonyos német érzést kelt. Hozzátéve, a várost német bevándorlók alapították, az életérzés kicsit másmilyen, mint Brazília többi részén.

De most nem a múltról beszélgetünk, hanem a kézilabdáról. Az utazásomról Brazíliából Győrbe, Szkopjén keresztül. Remélem, hamarosan odaérünk, mert annyi minden el szeretnék mesélni.

Első és legfontosabb: a kézilabda. Habár, nem a kézilabda volt az első sportág, amit kipróbáltam, az a ritmikus gimnasztika volt. Ez volt az a sportág, ami először megtetszett, és az iskolámban is ez volt a top sportág. De szerencsére van egy nővérem, Ana, aki már akkor válogatott kézilabda játékos volt, amikor én kicsi voltam. Mindig, amikor edzésre ment, én csatlakoztam hozzá. Egyszer, kétszer, százszor. Egészen addig, amíg az edzője azt mondta nekem, ha ennyire szeretem a kézilabdát, csatlakoznom kellene a csapathoz.

Csak egy kislány voltam, szóval nem gondoltam nagy dolgokra. A DELO EHF Bajnokok Ligája? A világbajnokság? Nem, semmilyen esetre sem. Visszagondolva, először 14 éves koromban gondoltam arra, hogy profi kézilabdajátékos legyek. Igen, ez korai, és valószínűleg nem tudod mit fogsz csinálni az életedben, amikor 14 éves vagy. De el szeretném magyarázni, miért volt így. A profi kézilabda Brazíliában nem egy nagy dolog. Úgyhogy el kell döntened hamar: inkább a karrieredet építed, vagy lesz egy munkád és amatőr kézilabdázó leszel. De a kézilabda népszerű, minden iskolában van csapatunk. Tehát könnyű megtanulni játszani, és persze, függővé válni.

Most vissza az alapokhoz. Már meséltem a nővéremről, Anáról. Ő volt az egyetlen, akire fel lehetett figyelni Bumenauban. Ő három évvel idősebb nálam, és az ő karrierje már megkezdődött a tehetségének köszönhetően. Nézni a játékát, ahogy a gyönyörű gólokat lőtte, hívogatott, hogy a nyomdokaiba lépjek.

2006-ban egy nagyobb klubba mentem, Sao Paolóban és egy nagy lépést tettem Európa felé. Skopje, nos, más mint Brazília. Gondoltam talán nem maradok itt sokáig. A hazám nagyon messze volt, 11 000 km-re pontosan, de nem voltam egyedül, szóval kezdtem beilleszkedni. Mindig toltam magam a határaim felé és elhatároztam magam, és amit megartam csinálni, azt megcsináltam, bármi is legyen az.

És itt kezdődött minden.

A kézilabda Európában más volt, mint amit Brazíliában tapasztaltam, szóval az első lecke az volt számomra, hogy megtanuljam a kemény utat járni. Nővérem mindig mondta, hogy legyek kemény, de meg kellett éreznem ezt a saját bőrömön, egy új környezetben, mielőtt be tudtam építeni ezt a tanácsot a munkába.

De a legnagyobb sokk, amit engem ért? A kézilabda. Maga a sport. Teljesen más volt Észak-Macedóniában, mint Brazíliában. Gyorsabb volt. Sokkal fizikálisabb, egy teljesen új sportnak tűnt számomra. A rendszerben minden a helyén volt és jól szervezett. Neked csak edzeni és játszani kellett.

Az élet más volt, minden más volt, de ismertem néhány brazilt , akik Szkopjéban éltek, rájuk családként számíthattam. Amikor találkoztunk, csak úgy repült az idő.

A három év elszállt az első Észak-Macedón klubomnál, a Kometal Szkopjénél, és egy kicsit kezdtem megváltozni. Az emberek mindig közvetlenek voltak, élvezték az életet, de én teljesen a feladatomra koncentráltam, vagyis hogy kézilabdázzak.

Nos, egészen addig, amíg megismertem a férjemet, Dean Taleskit.

Ez egy vicces történet. Amikor először kerestem Észak-Macedóniát, meg kellett keresnem a térképen. Ezen felül, hozzámenni egy macedón férfihoz, science-fiction-ként hangzott számomra, amikor még Brazíliában voltam. De az élet tele van meglepetéssel.

Az egyik barátnőmnek volt az esküvője, én nézegettem néhány fényképet róla és megláttam ezt a jóképű fickót. Rámutattam a képen hogy megkérdezzem ő kicsoda és a következő dolog amit tudok az volt, hogy randevúztunk. Váratlanul, persze. De ez a szépsége a történetnek.

És ezután kaptam egy ajánlatot Győrből. Ez egy meghatározó pillanata volt az életemnek. Nem hittem a távkapcsolatban, úgy kellett beszélnünk, mint egy család. hogy áldozatokat tudjunk hozni. A férjem ezt tette, ami csodálatos dolog, annyira önzetlen volt tőle és ez igazán felerősítette a bizalmat bennem és a karrieremet egyaránt. Ezért döntöttem úgy hogy az utolsó szezonomat Győrben a teljes nevemmel a mezemen játszom: Amorim Taleska, egy gesztus a férfinek aki annyira jól megért.

Azt gondolod ez könnyű volt? Egyáltalán nem. Már tudtam Észak-Macedóniából, hogy nehéz lesz beilleszkedni, de egy brazil kézilabdázó Európa egyik legjobb klubjában? Ez volt az első alkalom hogy egyedül éreztem magam, és az első pár hét sem segített ebben.

Az edzések alatt le tudtam olvasni a csapattársam testbeszédét: mit csinál itt egy brazil? Miért hozták őt ide? Egy kezem en megtudtam számolni azokat a játékosokat, akik beszéltek angolul ezért a kommunikáció is nehéz volt. Egy új kihívás? Ide vele! Mindig is üldöztem a következő álmomat, az új kihívást és soha sem hátráltam meg, nem számított milyen nehéznek tűnt. És, egy kis idő után találd ki mi történt? Működött.

Talán az Európában eltöltöttöt évek megtették a hatásukat. A brazil bennem egy kicsit megváltozott. Egy kicsit hidegebb lettem, egy kicsit még profibb, de ez csak kis ára volt annak, hogy beilleszkedjek.

De a forró brazil vér még mindig az ereimben csordogál. Így volt 2012-ben is amikor elveszítettük az olimpiai negyeddöntőt a norvégok ellen. Felhívtam az anyukámat és azt mondtam neki, abba fogom hagyni a kézilabdát. Az ő következő szava? Talán a legjobb volt, amit az egész karrierem során hallottam. „Nyugodj meg és hívj vissza három nap múlva.” Három nap távlatában minden sokkal jobbnak tűnt.

Egy évvel később…bumm! Megnyertük a világbajnoki aranyérmet és én lettem a legjobb játékos a világon. Nagyszerű érzés, mennyi adrenalin, nekem a kislánynak Blumenauból, aki az alján kezdte és elérte a csúcsot? Ezt lehetetlen elmagyarázni, szavakba önteni. Senki nem hinné el ennyi év után. Az első edzőm azt mondta, hogy tehetséges játékos vagyok. De nagyon nehéz volt, és ő sem várta, hogy én legyek a legjobb.

Az gondolod abbahagytam? Semmiképp, nagyobb kihívások elé néztem. A Győr ekkor kezdett igazi elit alakulattá válni és a következő évek egyszerűen csak csodálatosak voltak.

Ötször megnyertük a DELO EHF Bajnokok Ligáját és megyünk a hatodik címért. Habár, a győzelem nem ér semmit a szurkolók nélkül, és meg szeretném köszönni minden fantasztikus győrinek. akik a kézilabdádért élnek, látni a mosolyukat az utcán vagy csak érezni a szeretetüket nagyszerű érzés és nagyon boldoggá tesz.

De hadd áruljak el egy kis titkot: amikor azt mondtam a férjemnek, hogy én akarok lenni a világ legjobb bal átlövője, ő  nem bízott bennem. Az első évben, amikor együtt voltunk, ő nem tudott sokat a kézilabdáról. Tehát bebizonyítottam neki hogy téved. Újra!

Viccet félretéve, most, amikor visszagondolok a karrieremre, soha, a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna hogy ennyi trófeát fogok nyerni és ilyen mérföldköveket el fogok érni a karrierem során. De ez nemcsak a trófeákról szól, ez szól az emberekről is, akikkel meg tudod osztani ezeket az emlékeket. Igen, az út többet ér mindennél.

Az út hosszú volt, de elérkeztünk az utolsó fejezethez. A jelenlegi, a győri véget fog érni ebben a szezonban. Természetesen, a csúcson akarom abbahagyni, hat Bajnokok Ligája győzelemmel és persze egy újabb tánccal a Papp László Sportarénában. Habár brazil vagyok, nem én vagyok a legjobb táncos és a legjobb labdarúgó, ezért én mindig a kapuban voltam, amikor fociztunk.

Tehát megtanultam, bármilyen táncot is választottak a csapattársaim. Az utóbbi pár évben táncoltunk zumbát, hogy kikapcsolódjunk a nagy mérkőzések előtt. Jó kis csapatépítő. Az emberek azt hihetik, hogy minden Final4-ra készülünk valamivel, de minden csak spontán történik. Legtöbbször dél amerikai vagy spanyol zene szól, ezért talán sokan azt gondolták én vagyok az aki kiválasztja a zenét. Távol voltam ettől.

Vissza a kézilabdához a végére. A terv az volt, hogy befejezem a karrieremet a szezon után, de a Covid 19 világjárvány mindent megváltoztatott és úgy érzem van még számomra egy szezon. Persze klubot fogok váltani, de megyünk az Olimpiára és szeretném magas szinten befejezni a nemzetközi karrieremet Tokióban.

Sokan mondják, sokaktól hallottam, hogy egy játékos számára nehéz szembenézni a karrierje végével, nagy változások a mindennapokban és így tovább. Ezért felkészültem rá mentálisan és tudom, hogy készen leszek, amikor eljön az ideje. Mi a következő kihívás számomra? Családot alapítani, én mindig is azt mondtam, hogy legalább két gyereket szeretnék magam körül. Hármat szeretnék. Néha úgy érzem ötöt! Sokan mondják, újra gondolod az értékrendedet az első után, tehát ki tudja? Ez a célom most!

A kézilabda mindig is jelen volt, van és lesz az életemben, és egy másik dolgot is megtanultam, soha ne mondd, hogy soha. Szeretnék-e edző lenni? Nem tudom, de jelenleg egy sportmenedzser képzésre járok, tehát nézzük meg, mit tartogat számomra a jövő.

Mindenben készen állunk arra, hogy észak Macedóniába vagy Brazíliában éljünk, de jelenleg rugalmasak vagyunk ebben. De ha az élet tartogat számomra néhány lehetőséget, hogy folytassam a kézilabdát, akkor valószínűleg Európa lenne az a hely, ahol ezt tenném. Ahogy mondtam korábban, egy kicsit európai is lettem, tehát beilleszkedni Brazíliában nehéz lenne. De megoldottam a beilleszkedést Európában is, amikor 19 éves voltam, ki mondja, hogy ne tudnám megcsinálni ezt most Brazíliában is?

A lehetetlen csak egy szó, amit akkor mondunk, ha félünk szembenézni a kihívással. Én megtettem, nos működött számomra.

Ez vagyok én. És igazán boldog vagyok, hogy megoszthattam mindent, amit tudok és tanultam, veletek a szurkolókkal, akik mindig mosolyt csaltak az arcomra.