Tíz percen át még nem volt semmi baj (5:4 "ide"), aztán viszont már hiába tette ki a lelkét a kapuban változatlanul Herr Orsolya, amit a hazaiak elöl mûveltek, arról nehéz higgadtan szólni. A labdaeladogatós, pontatlan passzos, ennek nyomán hajtépős, asztalcsapkodós szakaszról legyen elég annyi, hogy a hatodik győri gólra újabb tíz, az azt követőre pedig további nyolc percet kellett várni. Az első félidő - a látottakat csak felületesen érzékeltetve - 12:7-es skandináv vezetéssel zárult, és (amit magam még soha nem tapasztaltam) a vendégek, mondjuk úgy, lobbanékony edzője, Anja Andersen a megszokott puffogás helyett mosolyogva vonult pihenőre az övéivel.
A magyar bajnok a térfélcsere után is ötlettelen és kilátástalan akciókat szövögetett, miközben Popovics, Szavics, Turey, na meg Leganger kapus szabályosan bohócot csinált az ellenfél játékosaiból (lásd még: anya a lányával). A réges-rég formalitássá szelídült meccs hajrájában Görbicz lőtt egy-két pazar felsősarkosat, de mivel az eredményjelzőn az 50. percben 13:24 állt, a standing ovationtől ezúttal eltekintettünk.
Megtették azt helyettünk a dán szurkolók a (szemszögükből: mindössze) nyolcgólos győzelmet (30:22), s az összesítésben kialakult tizennégy gólos (!) különbséget ünnepelve. Ugyanakkor a mostanáig díszlépésben menetelő Győr kétségkívül történelmi vereséget szenvedett: BL-sorozat finisében nincs nagy tradíciója annak, hogy az egyik fél ilyen méretes ruhát szabjon a másikra.
