Az Udvarhelyi Híradó meghívására érkezett magyar ezüstérmes sportolóinak állomásai Szejkefürdő, Parajd, Szováta és Korond voltak.
A munka, a meccs mellett vé­gül a kikapcsolódásra is sor kerülhetett. Még fel sem ültünk az autóbuszra, Gör­­bicz Anita egészségügyi ál­lapota felől érdeklődtem. Az i­rá­nyító a Brassói Rulmentul el­l­eni találkozón szenvedett térdsérülést. „Attól féltünk, nehogy törés legyen. Meg­vizs­gál­ták, bekötötték, és kiderült, hogy törés nincs. Csúnyán üt­között, egyelőre most pihen­tet­­nie kell, úgyhogy legalább egy hétig nem számíthatok arra, hogy dolgozzon a csapattal” – mondta Róth Kálmán ve­ze­tőedző. Rövid menet után megállunk Szejkefürdőn. A lányok meg­csodálják a székely ka­pukat, és természetesen a ka­pusoknak kell a poénokat el­viselniük. Mégiscsak könnyebb egy kézi­labdakaput meg­védeni a labdáktól, mint egy székely kaput. Pálinger csak annyit mond: „Nem válla­lom, mert szabadságon va­gyok most”. Parajdon a sóbánya a fő célpont. A település polgár­mes­tere, Bokor Sándor már lenn várta a lányokat a kápol­ná­ban. Kis tájékoztatót mondott a nevezetességről, aztán sé­tá­ra invitálja őket. Egyedül To­mori Zsuzsanna nem élvezhette a látványt, ő ahogy meglátta a bányába levezető alagutat, le­mondott mindenről. Mindenki először van a sóbányában, még a két román idegenlégiós is. Egyedül a Hangya be­ce­név­re hallgató Katarina Mra­ví­ko­vá­nak nem teljesen új a terep. Ő már tavaly a Ferencvárossal itt volt. Egyébként a csapathoz csatlakozik itt a szurkolói gárda is. Fürdőzés, úszkálás volt be­tervezve előzőleg Szovátán. Ezt viszont az időjárás áthúzta. De így is Ana Dokic megpróbálta a le­hetetlent: engedélyt kérni a Mes­tertől. „Szó sem lehet ró­la!” – jött a katego­rikus válasz. A játékos meg beletörődött, mást nem is tehetne, ha el­lenkezik, rögtön jönne a büntetés is. „Minden évben ide szeretnénk jönni a férjemmel, de főleg az időjárás miatt mindig lemondtunk róla” – meséli Simona Spiridon. Az osztrák válogatottban játszó kézilabdással folytatom a beszélgetést, kijelenti, még két évre aláírt az ETO-hoz, megtalálta számítását itt: „Va­la­mi­kor el sem tudtam volna kép­zelni, hogy Magyaror­szá­gon ját­szom majd. A román vá­lo­gatott kiszúrt velem, ezért is vá­lasztottam annak idején az oszt­rákot. Sokkal nagyobb nyugalmat kaptam ott is, most meg már ötven válogatott­ságnál tartok”. Hazafelé Korondon állunk meg. Na, nem a megszokott ré­szen, azaz a főút melletti árusoknál, hanem behajtunk a fa­luba. Egy igazi mesterember fo­gad minket. Rögtön mun­kához is lát, az agyagból percek alatt váza, hamutartó, kancsó formálódik. A lányok nagy szemekkel figyelik a szak­ember kézügyességét. „Ti is kipróbálhatjátok!” – mondja. Vonakodnak tőle a sportolók, aztán mégiscsak bevállalja valaki. Ana Dokic ül le, kezdi el az agyagozást, sokat dolgozik rajta, a végtermék egy hamutartó lett. Sokkal kapósabb volt a tárgyak festése: Vérten Orsolya és Pálinger Katalin is nekiállt alkotni. Míg előbbi inkább a formákkal volt el, addig a válogatott kapusa mindenkinek saját nevével ellátott kis kancsót készített. Visszafelé a lányok megetettek egy lovat, Görbicz még meg is simogatta a jószágot, aztán autóbuszra ültek, visszatértek főhadiszállásukra. Hogy lássák, nem épp kirán­du­­lásra jött a csapat, Róth Kálmán vázolja a soron következő nap programját: reggel edzés, aztán elutazunk a Gyilkos-tóhoz, majd este leve­zetésképp még egy tréning. S hogy mennyire tetszett a ve­ze­tőedzőnek minden, csak ennyit mond nekem: „Jövőre már a feleségemmel jövök errefelé. Nem dolgozni, hanem szabadságra!”.