Az orvos a rendszerváltást követő „kivándorlási huzatban’” ment el, most a kézilabdacsapattal érkezett haza. Beszélgetésünk ennek apropóján zajlott.
– 1990 óta élek Magyarországon és ezen belül Győrben, ahol a megyei kórház baleseti sebészetén dolgozom. Kezdetben segédorvos voltam, majd a 95-ös szakvizsgám után, szakorvosként dolgozom. Győr elég nagy város jelentős sportmúlttal és -jelennel, így a kollégáim többek között a kézilabdacsapat orvosi feladatait is ellátták. Miután a kollégákkal jó viszonyban vagyok, egyszer csak én is elkezdtem járni kézilabdameccsekre. Ez érdekes, mert Udvarhelyen nem jártam meccsekre, pedig ismertem a város kézilabdamúltját, Miklós Magdával az élen. Ez talán amiatt volt, hogy gyakorlatilag 83 óta nem élek Udvarhelyen, mert 82-ben felvettek a marosvásárhelyi orvosi egyetemre, majd amikor végeztem, rögtön Magyarországra költöztem. Tehát így szerettem meg a kézilabdát, aminek a világa egyre jobban tetszett. Eleinte tapasztalatlan, kezdő orvosként, csak figyelgettem a történéseket, próbáltam tanulni. Aztán az utánpótlásnál vállaltam feladatokat. Magyarország legnagyobb kézilabda-utánpótlás mûhelye nyaranta rengeteg külföldi tornára jár, és kerestek egy olyan orvost, aki biztosítja akár egy autóbusznyi gyerek kézilabdázás, illetve az utazás során bekövetkező gondjainak orvoslását. Így kezdtem el járni a hangulatos kézilabda-turnékra, melyek alatt jó barátságok kötődtek. A szamárlétrát végigjártam, a gyerekek után az ificsapat jött, majd fokozatosan kezdtem megjelenni az első csapat mellett is. 95-től, amikor szakvizsgáztam, az első csapat orvosa lettem. Egyébként ezzel párhuzamosan a megyei kórház baleseti sebészetén dolgozom.
– És hogy lehet ezekkel párhuzamosan foglalkozni?
– Erről elsősorban a menyaszszonyomat kéne megkérdezni. Mondhatnám azt, hogy rendkívül nehéz, mert a csapat minden idegenbeli mérkőzésén is ott kell lennie vagy a kollégámnak, vagy nekem. Szerencsére eddig sikerült összeegyeztetni a munkahelyi feladatokkal, és remélem, ezután is sikerül.
– Melyek a leggyakrabban felbukkanó kézilabdás problémák?
– A leggyakoribbak a banális sérülések, zúzódások, húzódások, kisebb-nagyobb izomszakadások. Hál’istennek a komolyabb sérülések ritkák, de időnként előfordul nagyízületi szalagsérülés vagy kevésbé súlyos következményekkel bokaszalag-sérülések, és akad térdszalag- vagy vállsérülés is.
– Sportorvosként hogyan látod: mennyire veszélyes a kézilabdasport?
– Nem biztos, hogy a kézilabdát ilyen oldalról kellene nézni, hogy milyen veszélyes, mert végül is ez egy kontaktsport rengeteg ütközéssel, hatalmas küzdelemmel. Veszélyes sport, de úgy gondolom, hogy azok, akik ezt a sportot ûzik, nem így közelítik meg. Ők ezt tudják, ezt szeretik, és ezt akarják. A sérülés veszélye mindig fennáll sportoláskor, nekünk meg az a dolgunk, hogy a sérülések következményeit csökkentsük.
– Előfordul-e, hogy a kispadról időnként te is beállsz egy-két dobás erejéig?
– Nagyon fontos, hogy az embernek legyen önkritikai érzéke, és oda helyezze magát, ahol mások is látnák. Rendkívül ritkán, amikor fociznak, rúgok egyet-kettőt a focilabdába, de alapvetően az edzéseken nem veszek részt.
– És gondolom amiatt sem állsz be, mert egy esetleges lesérülés esetén nem lenne, aki ellásson...
– Szerencsére ezekben a ritka helyzetekben sérülés veszélye nem áll fenn.
