A nyolcvanas évek második felében elért nagyszerû eredményeknek köszönhető, hogy még ma is rendkívül népszerû a megyeszékhelyen a győri férfi kézilabda.
Más kérdés, hogy a kilencvenes évektől fokozatosan gyengült – elsősorban az anyagiak terén – a klub, s ma már az a legfontosabb kérdés, egyáltalán talpon marad-e a város egyetlen nemzetközi kupát nyert csapata.
Ami a két évtizeddel ezelőtti sikert illeti, magabiztosan, hatpontos előnnyel végzett első helyen a csapat. Kádár Zoltán 167, Iváncsik Mihály 126 gólt szerzett.
Három fordulóval a befejezés előtt Győrben a nagy rivális veszpérmi VÁÉV-Bramac 28–20-as legyőzésével biztosította be aranyérmét az együttes. Az első aranyérem a Balogh Imre, Cseri Péter, Csicsay Ottó, Deáki István, Domonkos Attila, Fenyő Kálmán, Horváth Zsolt, Iváncsik Mihály, Kádár Zoltán, Menyhért Tamás, Oross Tibor, Polgár László, Szekér Attila, Tóth László, Vesztergom Zoltán alkotta keret nevéhez fûződik. A vezetőedző Szaló Tibor volt.
Fájó, de a csapatból hárman, Szaló, Oross és Tóth már nem élhette meg a húszéves jubileumot.
Ugyenezen év nyár végén, ősz elején rendezték az MNK-sorozatát. A győriek triplázásra készültek Az ETO kétszer verte meg az Elektromost, így a négy között a Honvéddal meccselt. A 12 gólos győri győzelem (33–21) után nem sok izgalom maradt a budapesti visszavágóra (21–26). A döntőben ismét a VÁÉV-Bramac volt az ellenfél. Veszprémben ugyan egy góllal nyertek a hazaiak, azonban itthon nem hibázott az ETO (19–20, 21–14).
Apró szépség hiba, hogy a korábbi IHF-kupa elsőség után a nemzetközi színtéren nem jöttek az újabb sikerek. A KEK-ben a nyolc közé jutásért a spanyol Atletico Madrid volt az ellenfél, s a magabiztos győri győzelem (24–15) után mindenki biztosra vette a továbbjutást, azonban a visszavágón nem várt arányú vereséget szenvedett a sérült Iváncsikkal és Csicsayval kiálló csapat és búcsúzni kényszerült a további küzdelmektől (13–24).
